Ez a konszenzus, hétköznapi, józan valóvilág valóban az a szamszáraiság, amiről az ősi indiaiak is beszéltek. Egy gyökeret vesztettség, tudati lefokozódás, ahol az emberek tudata buborék méretűre csökik le, de mégis azt hiszik, hogy ebből szemlélődve értik a világot. Nincs meg az, mint az őskorban, hogy a tájékozottabbaknak van egy érzés alapú tudása arról, hogy léteznek látszólagos valóságokon túli valóságok. De mivel ez a transzcendentális igény nem irtható ki az emberből teljesen, ezért szerintem ma a konszenzus valóságból lett egy istenpótlék. Pontosabban szólva a világkép vette át a Teremtő csodálatának helyét, ebben keresik a megingathatatlanság élményét. De ez csak sumákolások és a magunk elől való bujkálás árán tartható fenn, akkor is csak egy ideig.
Ebből származik az a végeláthatatlan ellentmondásözön, ami jellemzi ezt a mindenki által normális emberi életnek nevezett létforgatagot, vagy inkább fél-káoszt, ha egyáltalán van értelme ilyen szónak, de talán képszerűen szemlélteti, hogy mire gondolok. Erre is azt mondták az indiaiak, és milyen igazuk is volt, hogy aki szellemi tudatlanságban szenved, az minden téren tudatlan, semmit sem lát úgy, ahogy van.
Ebből származik az, hogy mindenki szerint elfuserált a világ, de mégis így van jól, hogy ezen lehetne is változtatni, de mégse, hogy nagyon keveset tudhat egy ember a világról, de mégis azt hiszi, hogy érti. Ha belátja is, hogy nem teljesen érti, nem fogad el más nézetet, mert tudja, hogy az nem lehet, bár nem is ismeri azt, amit elutasít. Hogy el vagyunk foglalva a saját emberi drámáinkkal, de mégsem igazán akarunk magunkon jobbítani, hogy bár a tudomány igyekszik felszámolni az Embert, de mégis igyekszünk emberként viselkedni, még a racionális emberek is, pedig ez értelmetlen. Ha Ember nem létezik, mert csak egy rakás sejt vagyunk, akkor miért nem követjük következetesen ezt a logikát, miért bújunk vissza az illúziók közé, hiszen pontosan az illúziók felszámolásának vágya vezetett idáig. Ha nem számít igazán az egyéni létünk, miért nem hiszi ezt a szíve mélyén senki igaznak? Miért nem irtjuk ki az emberiség 80-90%-át, hiszen ez volna az evolúciósan adaptív? Amit most teszünk, az nem az. De ha nem számít az egyéni létünk, akkor miért nem állunk neki az emberiség egyénen túlmutató problémáit megoldani? Ez is úgy jelenik meg a szamszáraiságban, hogy az egyénen túlmutató dolgokra inkább ne is gondoljunk, mert felkavarják a kis lelkünket, ami amúgy nincs is, de mégis úgy érezzük a nem tudjuk miről, mintha lenne valami. Ebből az eltévelyedésből fakad az is, hogy a tudomány az értelmet keresi, de egyben tagadja is. Az embernek van saját értelme, bár ez véletlenül, értelmetlenül jött létre, csak fennmaradt, mert segíti a szintén véletlenül létrejött életet, ami a semmiért létezik, csak éppen önző, és küzd a fennmaradásért, aminek végső soron megint csak semmi értelme. De legalább szép. Feltéve, ha nem rusnya. És elegáns. Kivéve, ha nem az. Mindenesetre értelem van benne, bár több a hülyeség, de az előbbi munkát és csodálkoznivalót ad a tudománynak, aki értelem az értelmetlenségből. Mert ugye értelme csakis részeknek lehet, de az egésznek már nem, ezt már paranoid módon tagadni kell, mert még kiderül, hogy van olyan értelem, ami felülmúlja a mienket, sőt, minden értelem terméke. Ennek a felismerésétől rettegünk tudat alatt, holott épp azt mondjuk, hogy ezt keressük! Fel akarjuk tárni a lét hogyanját, de maga a lét már nem érdekel, mert az hülye kérdés. A lét van, és kész. Holott pont ez volna az istenség lényege is, de ezt inkább nem ismerjük fel.
De nem gond, a mi nemlétező lelkünket spirituális érzéssel tölti el az, hogy bennünk az Univerzum saját magát ismeri meg, de nem vesszük észre, hogy a tudat mibenlétének helyes megértése nélkül ez újfent értelmetlen. Pedig ha ezt értenénk, mindent értenénk. Ehelyett inkább az utolsó leheletünkig tagadunk, mert "tudjuk" azt, amit amúgy lehetetlenség bizonyítani, hogy a tudat csak bioelektrokémia. És erre hivatkozunk a tudományosság nevében, holott ez nemcsak bizonyíthatatlan, de saját keretein belül cáfolhatatlan kijelentés is, egyszerűen egy logikusnak tűnő, bizonyítatlan feltevés. Itt ütközik ki amúgy a szakralitás teljes hiánya, és jön helyette ez a mérhetetlen hübrisz, a bukás előtti gőg. Bukás előtti, mert ha eluralkodik a gőg, akkor hamarosan megjelenik Nemeszisz, és a porba sújtja.
És hát annyi ellentmondás van még, csak a tudat kapcsán is. Ha tényleg csak egy evolúciós véletlen és trükk volna, akkor éppen kontraszelektívnek kellene lennie, leginkább az emberi világban, mert minden drámánk ebből származik, és néha még az öngyilkosságba is kerget. A tudat, egybekötve az érzelmekkel és a szexszel; ezeknek létezniük sem szabadna, mert csak a baj van velük. Nyugodtan lehetnénk tudattalan robotok is, ha úgyis csak a génjeink túlélőgépei vagyunk. Az információfeldolgozáshoz és a válaszadáshoz nem kell tudat, mi több ezekből nem is származhat tudat. Csak azt hisszük, hogy talán mégis; lehet, hogy egyszer öntudatra ébrednek a számítógépek, de ez egy "mítosz". Az állatok esetén aligha származik előny abból, hogy például egy halnak, vagy békának, vagy akárminek egyszer csak lett tudata. Ami pedig haszontalan, az rögtön eltűnik, néha pár generáció után is, és nem marad fenn évmilliárdokig, főleg úgy, hogy ránk még hátrányos is, ha komolyan vennénk ezt a nihilista agyrém tudományos okoskodást. Mindenesetre az is érdekes, hogy az evolúciós önzés - amiből mellesleg az együttműködést is eredeteztetik, és ezzel ki is iktatják, hogy saját jogán létezhessen, ami már megint a totális deszakralizálás - is tudat nélkül feltételeződik. Hasonló ez ahhoz, hogy sok tudós a valamit a semmivel állítja szembe, mint végső kérdést, és képtelen felismerni a nyilvánvalót, amiről amúgy Besenyő Pista bácsi is hosszasan tudna értekezni, miszerint a semmi nincs.
Lét és nemlét, ez volna az érdekes kérdés. A nemlét viszont nincs, csak a lét van, ami viszont semmivel sem magyarázható, mert a magyarázatnak is csakis benne van értelme. A kérdés függ a léttől, de a lét nem függ a kérdéstől. Nem lehet rajta kívül semmi, mert az már nincs. "Vagyok, aki vagyok", így van a Bibliában is, és ez tényleg nem is igényel további magyarázatot. Nincs értelme fejtegetni, hogy az abszolút lét miért tökéletes, és miért nem silány. Annyiról van itt szó, hogy mi az utóbbihoz vagyunk inkább hozzászokva, de azért, mert mi is ilyenek lettünk.
Van egy gyanúm, miszerint az Isten sem tudja, hogy ő miért tökéletes és miért van, és ezen röhög. Szerintem ő sem tudja, hogy miért van, de örül neki.
