Nemrég olvastam egy nagyon jó dolgot. Azt, hogy aki éber, az mind egyforma, aki kába, az mind különböző. Az a kába, aki teljesen elszakadt a metafizikai megértéstől, aki nem érzi a világ egységét. Soha nem éreztek olyat, ami mélyen misztikus. Ők védelmezik véres szájjal a saját személyiségüket.
Az éber pedig az, aki "awakened". Már felébredt. Ők tényleg mind egyformák bizonyos értelemben. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egyéniségük. Igazából ők a legmarkánsabb egyéniségek. De felül tudnak ezen emelkedni úgy, hogy egy másik éber embernek minden szavát úgy értik és érzik, mintha a húsukba vágtak volna. Amikor szavak nélkül is tudják, hogy egymás minden szavát értik, és bármelyik másodpercben tanulhatnak egymástól. Lehet, hogy csak egy fél mondat, ami beleég ilyenkor az ember agyába, de ebben minden benne van, amit tudni érdemes egy embernek.
Teljesen különböző hátterű emberek is eljuthatnak arra a közös pontra, hogy már tudják, hogy az egész világ egy nagy csalás. Illúzió.
Ezért van értelme élni szerintem, mert ilyenkor tanul meg az ember élni. Minden nagy gondolkodó erre tanított, de ezt nem érti meg az ember, amíg meg nem érett rá. Addig azt hiszi, hogy a történelem nagy alakjai a műveltség tárgyát képezik, pedig ez nem így van. Ők nem az átlag művelt emberhez szólnak, hanem sokkal inkább egymáshoz. Eleve a korukbeli átlag művelt emberek tették tönkre az életüket. De érdekes módon ezt a mindenkori átlag műveltek sosem ismerik fel, mert nem értik a saját műveltségük tárgyát.
Bohócok. Pompous fools.
Éber emberekből viszont nagyon kevés van. Erre szokták mondani, hogy vagy nagyon messze vannak egymástól, vagy az egyikőjük már meghalt, vagy még nem is él. És tényleg így van. De ők bármilyen távolságból felismerik egymást.
Erre mondhatná azt egy szigorúan racionális ember, hogy ez statisztikailag valószínű, hogy nagyon nagy számú ember közt akadnak olyanok, akik ennyire rezonáljanak egymással, így a kába emberek közt is kialakulnak ilyen kapcsok. Viszont aki valóban éber, az bizonyítás nélkül is tudja, hogy ez marhaság. Ez szerintem az igazi ráción túli megismerés egyik példája. Amikor tudod, hogy tényleg minden kába ember különböző, és köztük ilyen nincs. Erre persze mondhatná a racionális ember, hogy ez a tökéletes mitológia, mert cáfolhatatlan tudás. Szinte meg is szólalt a fejemben egyszerre jónéhány olyan szó, amit a tudás szinonimájaként használnának, mérhetetlenül lefitymálóan. De nincs igazuk, viszont erre soha nem is jönnének rá. Azért, mert kívül esik a mindsetjükön, hogy nincsenek abszolút válaszok. A ráción túli tudáshoz nem kell vak hit. Elvetheted, amikor akarod, mert ez is csak azt jelenti, hogy fejlődtél. És ez a lényeg. Az egyetlen lényeg. Ennek ellenére mindenki az abszolútumokat hajszolja, hogy megnyugodhasson bennük. Méghogy nem fordítva működik az egész világ? Az összes régi abszolútum mára már halott, vagy tarthatatlan, és ez a jövőben sem lesz másképp. Mindig csak a jelenben van ez másképp.
A misztikus érzés, egységérzés nem mitológia, hanem inkább művészet. Kreativitás. Olyannak a létrehozása, ami még nem volt. Nem kell biztosnak lennie, hiszen nem is lehet az. Aki őszintén a megismerés embere akar lenni, az nem is választhat mást, mint hogy a szíve mélyén bizonytalan marad. Ha valaki már rájött, hogy az igazság keresése a minden eddig hitt igazságokban való kételkedéssel kezdődik, akkor már nem tud komolyan venni abszolút igazságokat. Csak olyan igazságokat, amik valójában műalkotások. És ez az, ami felszabadít. Egy szent bizonytalanság, ami segíti a fejlődést. Ez a különbség a megismerés emberének bizonytalansága, és a szkeptikus bizonytalansága közt. A szkeptikus arra használja fel, hogy minden körülmények közt bizonyítsa az igazát, vagy legalábbis elhitesse magával. Nem hajlandó kilépni a saját keretei közül, és inkább megfizeti azt az árat is, hogy mitológiát teremt, amit viszont szívből utál. Persze erről mit sem tud. De nem is hinné el, hogy ezt teszi. Hiába szól erről a történelem. Ebből is látszik, hogy jelen és múlt között milyen áthidalhatatlan távolság van. Pedig a jelen mindig egyforma. Mégsem akarjuk megérteni, hogy egyszer minden esemény vagy jelen volt, vagy az lesz. Így oda tudnánk képzelni magunkat azokba a pillanatokba is. Hajlok arra, hogy minden "most" minőségileg egyforma, még ha a részletekben egészen észbontó különbségek vannak is, és a két "most" pillanata egymásból nem levezethető. Viszont az ember egyformává teszi őket mégis. Az "emberi". Ez az, ami látszólag sosem változik.
Hamvas Bélánál olvastam ezt, legalábbis az első mondatot, hogy minden éber egyforma, és minden kába különböző. A többi már csak az én értelmezésem.
Ez az "emberi", ami látszólag sosem változik -évezredek óta sem- ez ébreszti rá az embert, hogy valójában bárki lehetne. Ő mindenki. De ennek a fordítottja sokkal fontosabb, miszerint mindenki ő. Mindenki Te vagy. Az is, akit kerülsz, aki nem ért, aki nem érti, hogy nem ért, aki sohasem bocsátana meg neked, akit megvetsz, aki soha nem jönne rá, hogy bántott téged, aki élvezettel bántott téged, mindenki. Ezért kell megbocsátani mindenkinek. Mert minden Te vagy, és így bárki lehet belőled. Még a mostani éned teljes ellentéte is, és annak a helyességében is pont olyan biztos leszel, mint a mostaniban. Ez minden önként vállalt szerepre igaz, kivéve az éberséget. Az tényleg csak egyféle. De addig bárkivé válhatsz.
Akkor kell az embernek önkritikát magára erőltetnie, amikor megérti, hogy saját maga antitézisévé is válhat. Márpedig legkönnyebben azzá válhat. Mindig a forradalmárból lesz a következő önkényúr, épp olyan, mint akiket azelőtt szívből gyűlölt. Ez is egy furcsa ellentét, hogy az van a legtávolabb tőled, aki a legközelebb van hozzád. Ezt egy barátom mondta, aki gyakorlatilag ezzel az egy mondattal elárulta, hogy megsejtette a valóságon túli valóságot.
Mindig a legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni. Ezt pedig Nietzsche mondta, és milyen igaza volt.
Ugyanez bennem úgy fogalmazódott meg, hogy minden fordítva van. Mint ahogy Karinthy szerint minden másképp van. Annyira másképp, hogy pont fordítva.
A die-hard szkeptikus és az álmodozó valójában nem állhatna sem közelebb egymáshoz, sem távolabb egymástól. Ez az a legkisebb szakadék, amit nem lehet áthidalni. A zárt mindset és az nyílt mindset közti szakadék. Ez az, amire nincs ellenszer.
Olyanok ők egymásnak, mint egy stilizált gyémánt két csúcsa. Ez a két pont hasonlít a legjobban egymásra az összes közül, de ezek is vannak a legmesszebb egymástól.
Mint Krisztus és az Antikrisztus. Mind a kettő a világ ura, de az egyik hatalma erő nélküli, míg a másiké a tökéletes rabszolgasorba hajtás. Mind a kettő a legnagyobb tudás birtokában van, az egyik az isteni igazságot ismeri, a másik a megtévesztés és hazugság minden formáját és mélységét. Mind a kettő teremtő, az egyik Isten országát akarja megteremteni a Földön, és minden lelket felemelni, addig a másik a saját királyságát akarja felépíteni, és minden lelket lehúzni a szennybe. Az egyik törvénye a feltétlen szeretet, a másiké a szeretet teljes hiánya. Mindkettőjükről elhisszük, hogy ő Krisztus, az egyikről azért, mert soha nem lenne másmilyen, mint ami a lényege, a másikról pedig azért, mert ő a hazugságok atyja, a megtévesztés mestere, aki mindig a fény angyalának álcázza magát, és az is marad az utolsó öt percig. Érdekes módon mindkettőjüket lehet tisztelni, mert tényleg teremtők. De az utóbbit mégis olyan mélyről jövően vetem meg, hogy már nem is gyűlölöm, hanem szinte sajnálom. Az összes szolgájával együtt.
