Gondolatok Gilbert Ling fél évszázada mellőzőtt, egyesítő erejű sejtbiológiai elméletéről, ami részemről egy önvallomássá sikeredett, és nemcsak a címe hosszú

Találtam egy érdekes elméletet a sejtélettannal kapcsolatban, aminek potenciálisan igencsak nagy felforgató ereje lehet. Másnak is mondtam már, de konkrétan senkit nem érdekelt eddig, leráztak azelőtt, mielőtt kiderült volna, hogy miről is van szó. Pedig arról, hogy a mai is tanított sejtélettanban iszonyatos hiányosságok vannak, a nyugalmi potenciál, akciós potenciál, egyenlőtlen ioneloszlások magyarázata a sejten belül és kívül úgy rossz, ahogy van. Nincsen például membránpotenciál sem, hanem sejtpotenciál van helyette. El kell mondani előre, hogy ez nem valami hóbortos, megalapozatlan baromság, egészen konkrétan együtt fejlődött az akciós potenciál és membránpumpák ma elfogadott elméletével, csak el lett nyomva. Tudom, hogy ami ennyire alapvető jelentőségű, arra kapásból legyinteni szoktak, hogy úgyis biztos rossz, szóval így elöljáróban csak azt kérném, hogy egy kis bizalmat előlegezzenek meg :).
Töviről hegyire dokumentálva van az is, hogy hogyan hagyták ki azokat a kísérleteket a nátrium-csatornás review-kból, amik ellentmondtak a várakozásoknak. Azért lássuk be, hogy ez csalás, de legalábbis sumákolás. A "másik elmélet", az asszociáció-indukció elméletének (AI) megalkotója Gilbert Ling, maga is az elektrofiziológia úttörői közt volt, többedmagával kidolgozta azt a mikroelektródát (vagy annak elődjét, nem is tudom), amit ma a neurobiológusok rutinszerűen használnak, mi több, egyenesen ő mutatta meg az egyik angol professzornak (Hodgkinnak ha jó emlékszem), hogy hogyan kell használni! Csak erről nem hallunk soha. Nos ezután kérték fel Linget, hogy írjon egy review-t elektrofiziológiai témában, és ekkor kezdett kételkedni az alapok helyességében, innen indul a sztori :). Már 1952-ben felvetette, hogy valószínűleg a sejtekben a fémionok nem szabadon diffundálnak, hanem le vannak kötve, a fehérjék savas oldalláncaira rá lehetnek tapadva, ez később be is igazolódott. De ez az apróság azért fontos, mert ez azt jelenti, hogy a sejt fémionjai, amik a potenciálokat adják, nem diffundálnak szabadon, így gyakorlatilag nincs értelme felírni rájuk a Nernst-egyenleteket, mert azok egész egyszerűen másra valók, elektrokémiai cellákra, viszont egy sejt nem az. A plazma nem vizes oldat, hanem gél.
Ezután Lingnek 10 évig tartott, hogy kidolgozza az elmélet alapjait, aminek sok más is az elemévé vált. Többek közt az, hogy nemcsak az ionok nem szabadok, de a víz sem. A víz a fehérjék köré rendeződik, és rétegeket alkot, ami szintén kísérletileg kielégítően bizonyított, sőt egyesek addig mennek, hogy a fehérjék felszíne egyenesen "úgy van tervezve" (felszíni töltéseik eloszlása alapján), hogy a vizet minél hatékonyabban rendezni tudják. A rendezett víz pedig azért fontos, mert más fázisnak számít, olyasmi, mint a jég, aminek a rácsát nehezebb megbontani, ami így befolyásolja az oldhatóságot, mint ahogy a vízből is ki tudnak fagyni az oldott anyagok. A rendezett víz ezért kizárja azokat az oldott anyagokat (itt fémionokat), amiknek nincs elég energiájuk ahhoz, hogy megbontsák a víz rácsát. Ez úgy valósul meg, hogy ha egy hidratált ion túl nagy ahhoz, hogy a térfogatának megfelelő mennyiségű rendezett vizet kitúrjon a termikus energiájával, akkor kizáródik, és a kisebb méretű hidratált ionok lesznek preferálva. A sejtben ez a két legfontosabb ion a nátrium és a kálium, melyek közül a kálium kicsit nagyobb. Mivel mind a kettő egyszeresen töltött, és a kálium kicsit nagyobb, ezért neki kisebb a felületén a töltéssűrűsége, ezért kisebb hidrátburkot tud maga köré vonni, gyakorlatilag ő lesz a kisebb, ő lesz preferálva a nátriummal szemben, a nátrium kiszorul. És valóban, sejten belül 40-szer több kálium van, mint kívül, és nátriumból belül 10-szer kevesebb, mint kívül! A tapasztalati tények megegyeznek az elméleti számításokkal, ez az óriási előnye van a membrán-hipotézissel szemben, ugyanis amennyire én tudom, semmi magyarázat nincs arra, hogy miért ezek az egyes ionok koncentrációi, és miért pont azok vannak kint vagy bent, amik. Ez le van írva egy 20 oldalas cikkben, amit senki nem akar elolvasni, mert nem ér rá kideríteni azt, hogy az egész sejtbiológia alapjaiban rossz-e vagy sem. Pedig rossz.
Ami a kizárási zónákat illeti, még mikroszkópos képeken is látszanak, hogy a sejtszervecskék körül tiszta a kép, egész döbbenetes így ránézni, hogy tudja az ember, hogy az ott a "jég". Ezt a "jeget" már Szent-Györgyi is felvetette amúgy, és mellesleg ismerte is Linget, azt mondta róla, hogy ő az egyik legtalálékonyabb biokémikus, akivel valaha találkozott. Hogy továbbmenjünk ezen a vonalon, Ling elméletének második fele, az indukció Szent-Györgyi elektronikus biológiájának továbbvitele, és szerintem továbbfejlesztése is igencsak. Csak Szent-Györgyinek erről a második szakaszáról még itthon sem nagyon tud senki, de komolyan biztosan nem veszi, pedig még 50-60 év után is újszerű, sajnos vagy nem sajnos. És hogy még a Nobel-díjasoknál maradjunk, az MRI, amire néhány éve adtak Nobel-díjat, a sejten belüli kötött víz gondolatának a továbbviteleként született, Linget kereste fel egy fizikus és együtt dolgozták ki a módszert, de ebben a módszerben nem szerepelt még a képalkotás, azt csak később adták hozzá, és ezért adták a Nobel-díjat két személynek, és nem az alapötletért. Soha nem hallunk erről, ami felháborító. Mégis miért nem osztották meg a díjat három személy közt?? (Ugyanis legfeljebb három ember közt lehet megosztani egy díjat).
Az Ling elméletének a legfőbb erénye, hogy érettebb alapjai vannak, mint a membránpumpák és csatornák elméletének, - a statisztikus fizika - és Ling állítása szerint a legtöbb, ha nem az összes jelenség magyarázható vele, és idővel csak gyűlnek az őt támogató eredmények.
Érdemes arra kitérni, hogy ez a kísérletek szintjén mit is jelent. Ha a sejt vizes oldat, akkor a membrán eltávolításával az ionkoncentráció-különbségeknek össze kell omlaniuk másodpercek alatt, ha a víz rendezett (gél), akkor nem. Ling kísérletei szerint nem omlanak össze, csak hetek után tűnnek el! Ha csak félbevágnak egy sejtet, akkor is szét kellene folynia, de nem ez történik. Ha lefejtik egy sejt membránját, és tiszta vízzel feltöltik, akkor a pumpálásnak helyre kell állítania a jellemző ionkoncentrációkat, de nem ez történik. Egy kettévágott sejtből ki sem lehet centrifugálni az vizet (ha jól emlékszem, 1000 G-vel sem!). Ha megmérgezik a sejtet úgy, hogy rögtön leálljon az anyagcseréje, akkor sem egyenlítődnek ki a koncentrációkülönbségek, holott ugye ez lenne az elvárás. Erre lehetne azt mondani, hogy dehát vannak olyan mérgek, amik lukat ütnek a membránon, és így pusztítják el azt, tehát az előző állítással valami hibázhat. Hogy ez valószínűleg miért nincs így, arra később kitérek, (elég nagy kihasználatlan potenciál rejtőzhet abban a válaszban is.) Visszatérve, elméleti számolások alapján egy sejtnek csak a nátrium pumpálására a legkonzervatívabb becslések alapján is 15-30-szor annyi energiát kellene fordítani, mint amennyije összesen van, nem is beszélve most a többi pumpáról. Maguk a pumpák is igen problematikusak, nem nagyon értik, hogy mitől ennyire szelektívek, nagyon sok bonyolult állapotot, al-állapotot, al-al-állapotot és még ki tudja, mit kell ad hoc hozzájuk rendelni, hogy működésre bírják őket. Az is rejtélyes, hogy egy sejt hogy tud kipumpálni olyan anyagokat, amivel biztosan soha nem találkozott, például a nyílmérget, vagy egy olyan antibiotikumot, ami a megszintetizálása előtt nem is létezett. Ha van is ilyen pumpája a sejtnek, ez hogyan lehetséges, honnan tudja, hogy ki kell fejeznie, vagy hogyan adaptálódik egy másik pumpa egy új feladatra, ha már úgyis nagyon specializált? Lehet, hogy van ezekre a kérdésekre valami válasz, de valószínűbb, hogy azok elég esetlenek (biztosan), ezzel szemben az AI-elmélet keretében ezeket nem kell feltenni, mert a molekula természete fogja meghatározni, hogy kizáródik-e az "élő vízből", vagy sem.
Ling elmondja, hogy ezeket az előbb említett kísérleteket, nagyon is sok másikkal együtt, hogyan hagyták ki a korabeli review-kból, és hogyan írtak csak azokról, amik támogatják a membránpumpák létét. Itt érdemes megjegyezni, hogy a membránpumpák teljesen ad hoc konstrukcióként kezdték a pályafutásukat a biológiában. Ling leírta a sejtélettan történetét egészen a kezdetektől, valószínűleg ez a téma legalaposabb összefoglalása mindmáig, szóval nem lehet őt azzal megvádolni, hogy nem tudja, miről beszél. De nézzünk vissza az előbbi kísérletekre. Ezek olyan kontrollok, amiket az élenjáró, úttörő kutatók nem végeztek el, vagy ha valaki más el is végezte helyettük, akkor szemrebbenés nélkül a szőnyeg alá söpörték. Ezt alig akartam elhinni, amikor megtudtam, annyira gyalázatos. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy ezek a mást sugalló kísérletek nem megbízhatók, nem elég koherensek, vagy nem megismételhetőek, egyszerűen nem divatosak, mert nem szabadna létezniük.
Most térjünk ki arra, hogy mit is jelent az asszociáció-indukció elmélete a ma uralkodó elképzeléssel szemben. Érdemes, mert nagyon szép. Először is a sejtek nem lipidmembránnal körbevett cseppnyi vizes oldatok, egy "tömlőnyi oldott enzim", ahogy az őskori elképzelés tartja, hanem gyakorlatilag szilárdtestek, gélek. A membrán nem létfontosságú okvetlenül, szemléletesen szólva a sejthártya nem olyan, mint egy vízzel töltött lufiban a lufi, hanem mint az alma héja. A gél, protoplazma sajátos tulajdonságai, tehát a "fehérjékre fagyott víz" pontosan megmagyarázza az egyenlőtlen ioneloszlások eredetét, és azt, hogy azok miért nem omlanak össze, amikor pedig össze kellene. A rendezett víz jelenléte szerintem nem kérdéses, más kutatók még azt is ki tudták mutatni, hogy egy sejt annyira rendezett, hogy egyenesen folyadékkristályos. Ezt is sejtették néhányan már a '30-as években, de erről sem hallunk soha semmit. Két egymástól kisszögben elfordított fényszűrövel ki lehet mutatni, nagyon elegáns amúgy. Nem akarom nagyon szétdarabolni a dolgot, de itt muszáj megint egy kis kitérőt tenni, hogy miért is gyökeresedett meg ennyire, hogy a sejt vizes oldat. Eleinte, az 1800-as évek eleje-közepe táján elsősorban növényi sejteket vizsgáltak, mert azok nagyobbak, és a mikroszkópok felbontása sem volt túl jó akkoriban. Ekkortájt kezdtek csak arra rájönni, hogy az állatok és növények teste egyedi sejtekből áll. Növényi sejtekkel kapcsolatban Schwann leírta, hogy van egy faluk és egy központi üregük, illetve hogy a sejt magja a sejtfalban van. De hogyan lehet a sejtfalban, ugye? Hát kérem, sehogy. Schwann megadta a sejtfal, vagy membrán (ezt rendszeresen keverték még akkoriban, ahogy az atomot és molekulát még Einstein is hol így használta, hol úgy), szóval hogy a membrán milyen vastag párizsi hüvelykben mérve. Visszaszámolva mikronokra lehet tudni, hogy az nem a sejtfal volt, hanem a sejtfal a sejthártyával, sejtplazmával és tonoplaszttal együtt, és a mag ebben volt benne, a plazmában. Mekkora szarvashiba már ez! Az is belepirul, aki csak elolvassa. Schwann egy speciális sejttípust vett alapul, aminek a nagyrésze valóban tiszta, vizes oldat, csak az nem a sejtplazma, hanem a vakuólum! Nem akármekkora baklövés ez. Akkor kezdtek rájönni, hogy ez a nézet hibás lehet, amikor megnézték a fejlődő növényi sejteket is, ahol még a sok kicsi vakuólum nem olvadt össze egy naggyá, és a sejtnek még sok plazmája van. Schwann a sejtelméletét 5 év alatt állította fel, amíg Berlinben volt professzor, utána már szóba sem hozta. Ling arra gyanakszik, hogy rájöhetett, hogy tévedett, és jobbnak látta, ha csendben marad. Ez visszatérő motívum lesz még. Mindenesetre Schwann elmélete bekerült a német tankönyvekbe, és ott is maradt máig.
És most vissza Linghez. A sejteknek van egy nyugvó, és egy aktív állapota, amik egymástól jelentősen különböznek. A nyugvó állapotban a fehérjék ún. kardinális kötőhelyeihez olyan molekulák kötődhetnek, melyek befolyásolják a fehérjék elektronsűrűségét, olykor nagy távolságokon keresztül is, azáltal, hogy vagy elektronokat vonnak maguk felé, vagy elektronokat adnak, ezzel megváltoztatva a fehérje szerkezetét. Elméleti számításokkal elég jól egybevág, hogy az elektronokat visszavonó adszorbensek kiegyenesítik a fehérjemolekulák gerincét, szétzilálják a másodlagos szerkezeteket, nem alakulnak például ki alfa-hélixek. Az, hogy a fehérjék az élő sejtben többnyire letekeredve vannak jelen, tudtommal szintén bizonyított. Ha a fehérje le van tekeredve, akkor felszínre kerülnek a töltései, azok is, amik a belsejében voltak, és a speciális elrendezésük miatt, több rétegben maguk közé tudják rendezni a vizet. Ez Ling orientált, polarizált vízrétegeinek az elmélete, aminek a helyességéhez szerintem szintén nem fér kétség, (de még egy sem). A mikrotubulusok vízrendezése szintén ismert tény, egyesek még azt is gyanítják, hogy ez a víz rajtuk szigetelés, hogy a mikrotubulusok nagy részei maradhassanak kvantumkoherensek. Mindenesetre a mikrotubulus úgy néz ki annak, aki ért hozzá, mint a kétállapotú kvantumrendszer tankönyvi példája, mert van két konformációs állapota az alegységeinek, amiket egy elektron elmozdulása kapcsol ide-oda, tehát az is elképzelhető, hogy a mikrotubulusok számolni tudnak! A vízhez visszatérve, az aktin is nagyon erősen tudja rendezni, ha van egy kis mutáció benne, akkor bele is döglik a sejt. Azért is ennyire ragadós fehérje, mert a körülötte nagyon erősen rendezett víz mindent kiszorít magából, és ennek egy részét rányomja a fehérjére. Amennyire én tudom, biokémikusok közt régóta ismert, hogy az aktin nagyon ragadós.
Tehát akkor tekeredik le egy fehérje, ha elektronelvonó adszorbenst köt meg, ez a sejtben pedig az ATP! Talán ezért is van belőle olyan sok! Ha jól emlékszem, ATP-kötő hely majdnem minden fehérjén van. Az ATP-kötés kiegyenesíti a fehérjéket, felszínre hozza a savas oldalláncokat is, amikhez preferáltan a kálium tud kötődni, valamint megfagyasztja maga körül a vizet, rendezettebbé teszi, tehát lecsökkenti az entrópiáját, amivel energiát tárol. A rendezett víz entrópiája kisebb a vizes oldaténál (ami szintén van a sejtben aktív állapotként, ezt talán jobb lett volna már előbb is mondani), így felfogható negatív entrópiaként is, amiről már Schrödinger is beszélt.
A nyugvó és aktív állapot közti átmenet pedig egy fázisátmenet kvázi-jég és folyékony víz között, szol-gél átmenet, amiről szintén beszélnek a tankönyvek néha, csak ebben az összefüggésben nem. És hogyan alakul ki az aktív állapot? Elhasad az ATP. Ugye ismerős kicsit más szövegkörnyezetből? Elhasad az ATP, így megszűnik az elektronelvonás, összeroskad a fehérje, felveszi a másodlagos szerkezetét, amivel már el tudja látni a feladatát miközben a vízben tárolt szabadenergia felszabadul. Mivel a vízmolekulák nagyon kicsik, és így sűrűn vannak a fehérjék körül, így jelentős energiát tudnak tárolni. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a sejt egy entrópiagép, amit az ATP húz fel. Hát nem szép ez?
Mellesleg az ATP energiatárolását sem nagyon értik, azt pedig, hogy az energiája hogyan hasznosul, még kevésbé. A nagy energiájú foszfátkötés, amit biokémia előadásokon is mondanak, már nagyon régi ötlet, mi több, erősen problémás is. Biofizika előadáson be szokták vallani, hogy a molekula egésze nagy energiájú, nem csak a foszfátkötései. Távol álljon tőlem, hogy bíráljam a biofizika előadásokat, mert éppencsak átmentem belőle, de az attól még tény marad, hogy amit nekünk mondtak órákon, az le van ragadva a '70-es, '80-as éveknél. Olyan biofizikai kísérletek is vannak már, amit ha az ember elolvas, este nem is alszik. De ennek is mi az eredménye? Kizárják az ilyeneket az akadémia tudományból. Pjotr Garjajev is, akire az előbb céloztam, tagja volt a moszkvai és a new yorki nemzetközi tudományos akadémiának is, tehát nem lehet buta, finoman szólva, mégis a DNS-sel és lézerrel végzett úttörő kísérletei miatt kizárták mind a kettőről. Nem is mondok erre semmit.
Ismét a fehérjék :). Ezek szerint azok a háromdimenziós modellek, amiket mindig mutogatnak képen, nem így úszkálnak a sejtekben, hanem kialakulnak az aktivizálódás pillanatában, azért ez is meglepő. Az sem lehet véletlen, hogy a fehérjék aktivitása módosítható foszforilálással, vagy fémionok kötésével, itt nyilván az ATP és foszforsav hasonlóságára gondolok. Talán a foszforilálás csak egy kisebb területen roppantja a helyére a fehérjét, és így aktiválja, vagy a defoszforilálás kisimít egy adott darabot a fehérjéből, és így kapcsolja ki.
Hogy még tovább menjünk abban, hogy mennyire ezer sebből vérzik a sejt, mint cseppnyi, sűrű vizes oldat elképzelés, meg lehet említeni, hogy gyakorlatilag az egész szervezet, le a molekulák szintjéig egy egységes egészet alkot, melyben a sejtek is kis mechanikai egységek. Mint egy háló, amit ha meghúzunk, akkor az egészet meghúztuk, csak esetleg alig észrevehető módon. Ki lehet mutatni, hogy egy sejt minden eleme egyszerre deformálódik, sőt, génkifejeződést még mechanikai hatással is elő lehet idézni. Az izomfehérjék kifejezése már attól is megindul, hogy emelgetjük a kezünket többször egymás után! Elképesztő. Mégis az összes kurzuson csak a jelátviteli utakkal tömik az egyetemisták fejét. Az a szomorú helyzet, hogy a molekuláris biológia megmaradt biokémiának, és becsukta az összes fülét, bármennyi is van neki. Bár sok kutatónak sok van, tehát nagyjából kutatókszor kettő van neki, bár biztosan páran másra is odafigyelnek félfüllel, tehát az összes nincs csukva :). Szóval, hogy a testünk mechanikai egész . . . James Oschmann írt erről érdekes dolgokat, csak a legjobbnak számító cikkét nem lehet elérni, ez is jellemző. Őt is Szent-Györgyi inspirálta amúgy, és őrá sem figyel oda senki. A mechanikai dolgokhoz tartozik még, hogy egy építészetből vett fogalmat is hozzá lehet kapcsolni, a tensegrity-t. Ez egy olyan elv, miszerint egy adott építménynek vannak összenyomható elemei, és feszíthető elemei, amik húzzák folyamatosan az összenyomhatókat, és így a szerkezet megáll saját magától. Nos, a biológiai szerveződés is ilyen, a csontoktól a fehérjékig. Fel lehet ezeket a vonalakat rajzolni a csontokra és az izmokra, egész elképesztően néz ki. Ilyenkor nehezen tudja az ember elkerülni az érzést, hogy a természet milyen okos, hogy ezt meg tudja csinálni. Igencsak kell matekozni ahhoz, hogy egy ilyen szerkezetet össze lehessen rakni.
Ugyanazok a szerkezetek ismétlődnek minden szinten, és vannak egymásba ágyazva, gondolom ez is a skálafüggetlenség egy ékes példája. De a skálafüggetlenséggel visszajuthatunk az előbb említett foszforiláláshoz is. Ugyanis a sejt anyagcsere-hálója is felfogható skálafüggetlennek, tehát a specifikus enzimreakciók végbemennek nem specifikusan is, csak sokkal ritkábban. Gyakorlatilag minden enzimreakció végbemegy, csak a valószínűségük szélsőségesen különböző. Az összes (mind a közel 200-ra igaznak tűnik!) utólagos fehérjemódosítás "alkatrésze" valami alapvető anyagcsere folyamatból származik, úgymond kiszivárog az anyagcsere-folyamatokból. A foszforilálás az ATP-szintézisből, glikozilálás a cukoranyagcseréből, acetilálás az acetil-koenzimA-tól, satöbbi. Alekszej Kurakin ír ilyesmikről, de Lindenmayer Arisztid munkáit is érdemes megnézni a skálafüggetlenség kapcsán, ő visszatudta vezetni sok növény alakját egy később róla elnevezett L-rendszerre, magyarán matekra. Ő magyarként ezt az utrechti egyetemen dolgozta ki.
Csak azt akartam ezzel megmutatni, hogy van a biológiának egy sötét oldala is, és hogy a peer-review, és a "tudomány mai állása", meg a "konszenzus a tudományban" mekkora szűrő is valójában. Nincs konszenzus, az egy délibáb. Muszáj döntéseket hozni, csak a legtöbben azt hiszik, hogy nincs is miről dönteni, holott csak nekik is már meghozta a döntést valaki más, még régen, és ezért nincs miről dönteni. Lingnek is ez a tragédiája, hogy már szárnyra kapott a membránpumpák elmélete, amikor ő még csak a szárnyait és az elméjét bontogatta. Nem hagyták kibontakozni, még a tanítványai is elárulták, amikor megijedtek attól, hogy nem kapnak majd állást valami menő elektrofiziológiai laborban, ha Lingtől el akarnának menni máshova. Soha nem cáfolták meg Linget, nem tudják. Ling adományozott pénzekből dolgozott, és egy-két munkatársa volt összesen. De az a hősök szerencséje, hogy a kreatív munka alig kerül pénzbe.
Kérdezhetnénk, hogy ekkora igazságtalanságokat nem lehet-e orvosolni valahogy. Hát nem úgy tűnik. Ling két amerikai elnököt is megkeresett levélben, és szépen kérte őket, hogy csináljanak már valamit. Nem jött semmi válasz. Ezért később telefonálni próbált, ahol megkérdezték tőle, hogy milyen hosszú volt a levele, majd fölényesen közölték vele, hogy ó, hát ami két bekezdésnél hosszabb, az egyből megy a kukába . . . Ez már szinte memoárba illő kis valóságfoszlány :). Humorbonbonnak annyira nem nevezném. Mert ez inkább röhejes, mint vicces.
Pedig arról meg vagyok győződve, hogy Ling munkája értékes, és ez a lényeg, nem kell mindennek helyesnek lennie benne. De hát pontosan, hogy ez is érdekelne a legjobban, hogy hogyan fér ez össze a mai egyetemi tankönyvekkel, és mennyi marad meg belőle, ha sikerül összekalapálni a kettőt. Nem vitatom a mai élenjáró kutatásokat, igazából a tudásom sem lenne meg hozzá, de az tény - az előbbiek fényében - hogy sok helyen fájdalmasan el van hibázva. Fog is ez még fájni szerintem.
Hogy illik a képbe az a rengeteg órányi remek munka, amit az ioncsatornákkal és ionpumpákkal végeztek az elmúlt 50 évben, vagy éppen manapság? Egy válaszlehetőséget azért megkísérlek én is. Azokkal nincs semmi baj. Csak félre vannak értve. Nem úgy működnek, mert rossz, túlhaladott elméletre alapozták őket. A pumpák valószínűleg nem pumpálnak, hanem inkább olyanok, mint a szelepek. Ha aktiválódniuk kell, akkor ez azt jelenti az AI értelmében, hogy a környező plazma vizes oldattá válva aktiválódik, ahol már ki tudnak egyenlítődni az eltérő ionkoncentrációk, de a kifelé pumpáláshoz nem kell külön energiabefektetés a pumpa részéről, mert azt kizárással elvégzi a plazma. És itt visszatérhetünk a mérgekre (nem feledkeztem meg róla:). A mérgek valószínűleg (bár erre konkrétan nem emlékszem) azon felül, hogy szétroncsolják a sejtmembránt, elektrondonorok is, amivel össze tudják omlasztani a rendezett vizet, és így a sejt szétfolyik. Még egyszer mondom, bizonyíték van rá, hogy egy szimpla mechanikai sérüléstől a sejtek nem folynak szét. Mérgek után megemlíthetjük a gyógyszereket is. Mekkora hozzájárulás lenne ez az új nézet a gyógyszerfejlesztéshez? Vagy naivan, egy gyors ötletként fel lehet vetni, hogy mi lenne, ha a folyamatosan aktív ráksejteket vissza lehetne dermeszteni a nyugvó állapotukba? Csak hogy tisztában legyünk azzal, hogy néhány pökhendi kutató mit nem képes gondolkodás nélkül a kukába vágni . . . Most ezzel nyilván senkire sem gondolok személy szerint (az amúgy is a nagyképűség Chimborazója lenne:), de azért lássuk be, hogy ez márpedig így történik. Pedig Lingnek igaza van. Szerintem. Csak még egy adalék: tudtommal minden hormon egyben elektrondonor is, ami az asszociáció-indukció elméletében aktiválást jelent; és a hormonok valóban aktiválnak is. Nem tudom, van-e valami elfogadott magyarázat arra, hogy miért pont azok a molekulák hormonok, amik, és nem mások, de gyanítom, hogy nincs ilyen, Lingé viszont milyen szép. Mindent egybevetve a membránhipotézis, vagy akár maga a membrán is, nem életbevágóan fontos, a sejt szíve a plazma szerkezetében rejlik, a nanoprotoplazmában. A membrán és az összes csatornája egy későbbi találmány lehet a sejtek részéről, egy finomítás. Nem a sejt egésze lesz aktiválható, hanem csak kis foltjai, apró tölcséreken keresztül. Logikusnak tűnik. Az pedig, hogy a plazmához nem kell feltétlenül membrán, az élet eredetének vitájába is vihet egy új színt, bár be kell valljam, hogy ezt a témát kifejezettem utálom :).
A protoplazmáról is érdemes tudni, hogy miért is vetették el a hőskorban, talán már több, mint 100 éve. Azért, mert a sejtmag (ki tudott még ekkor DNS-ről, vagy öröklődésről!) állagában elég másmilyen, merevebb, mint a plazma, tehát ha a plazma az élet fizikai alapja (ennyit arról, hogy minden korban azt hiszik, hogy ők majd mindent végleg megoldanak), és a sejtmag másmilyen, de utóbbi mégis fontos, akkor nem lehet a plazma abszolút alapvető. Utólag már megmosolyogtató ez a naivitás.
A másik döbbenet pedig a lipidmembránok kérdése. A lipidmembrán legfeljebb 50%-ban tartalmaz lipidet, de ez elég ritka, leginkább 20-30%-nyit, a többi mind fehérje, ami jóval áteresztőbb. Egyedül a mielinhüvelyben van sok lipid, de annak meg nem az a funkciója, mint a sejtmembránnak. Történeti okai vannak annak leginkább, hogy a sejthártyát ma lipidnek és nem fehérjének hívják, ez valami egész elképesztő. Emlékszem rá, sejtbiológia előadáson egy kis elejtett érdekességként elhangzott, hogy a membránokban néha milyen sok a fehérje is. Pedig mindig több, mint a lipid. Főleg a mitokondriumban, ahol igazán nem kéne, mert Mitchell kemiozmotikus elmélete abból indul ki, hogy a mitokondrium membránja egyáltalán nem áteresztő. Ling szerint a kemiozmotikus elméletben is van egy ordítóan nagy hiba, illetve akkor adtak az elméletre Nobel-díjat, amikor még nem volt kellően bizonyítva. Hát ezt is érdemes lenni kinyomozni. Ha ez tényleg így van, akkor megint azzal állunk szemben, hogy valaki nem ismeri be a tévedését, ha már megkapta rá a Nobel-díjat. Erre van egy egész új példa is, a 2003-as Nobel-díj a kálium-csatornáért. Nem néztem teljesen utána a helyzetnek, de szó, mi szó, Ling írt egy kedves hangvételű levelet, amiben figyelmezteti a győztest (MacKinnont), hogy munkája egy része valószínűleg Ling eredményein alapul, amiről MacKinnon Ling hatékony elnyomása miatt valószínűleg nem is tud, de ezt jó lenne megvitatni, mert Ling kénytelen lesz plagizálás gyanújával élni. Mondanám, hogy aki a következő mondatot olvassa, az előbb üljön le, de a számítógép előtt úgyis mindenki ül :). Hét év nem volt elég ahhoz, hogy válasz érkezzen, többszöri megkeresésre sem. Engedtessék meg kimondani, hogy ez nem tudóshoz illő magatartás. Mint ahogy az sem, hogy Lingnek a Nature-höz beküldött, amúgy kristálytiszta és egyértelmű cikkét egy pár soros formanyomtatvánnyal dobják vissza. Indoklás és név nélkül.

2. rész

És most érdemes elgondolkodni, hogy ezek az igazságtalanságok miért ismétlődnek rendületlenül, újra meg újra, bár ilyenkor szoktam mindenkinek végérvényesen a lelkébe gázolni, mégis jobbnak látom kimondani az igazságot, vagy amit annak gondolok, mert ezzel jobb tisztában lenni. Adott esetben segíthet is. De aki nekem nem hisz, az olvassa el Thomas Kuhntól A tudományos forradalmak szerkezetét, hát ő sem tesz lakatot a szájára. És hogy mennyire mindenben visszaköszönnek az apró iróniák: Kuhn alkotta meg a paradigmaváltás fogalmát, amit ma már rendszeresen olyan apróságokra is használnak, amik nem is paradigmaváltások.
Ha személy szerint Linget vesszük, akkor neki az lett a veszte, hogy kizárta magából a kutatók élcsoportja, aminek ő is tagja volt, sőt tehetsége alapján elismert tag is válhatott volna belőle, ha elfogadja a konvenciókat. Gondoljunk csak a mikroelektródra vagy az MRI-re. De ő ezt hosszas habozás, majd kemény, úttörő munka után nem tette, mert úgy gondolta, hogy azok bár akaratlanul, de elhibázottak. Kidolgozott 10 év alatt egy sokkal életképesebb elméletet, majd az ezt követő 40-50 évben szakadatlanul tesztelte, mi több, rendre be is igazolta. Ezek azok a tettek, amikre utólag diák és tanár büszke, büszke az ősökre, de mégis ők azok, akik a legkegyetlenebbül küzdenek későbbi hőseik ellen, úgy akadályozzák őket, ahogy csak lehet, és legtöbbször rosszakarat nélkül. Ez akkora irónia, ami egyenesen letaglózott, amikor kezdtem rájönni. Nem tudok eleget csodálkozni azon, hogy mennyire húsbavágó annak az igazsága, hogy kétféle tudomány van. Szokványos és forradalmi. És a kettő között egyirányú az átjárás. Ez a hősök örök tragédiája. Minél radikálisabb és képtelenebb újítást tud valaki megalkotni, annál jobban fogják kiszorítani, ezek szinte egyenes arányban állnak egymással. De miért is történik ez a kiszorítás? Nos, a kutatók többsége nem is tudja, hogy ez folyik. Túlzottan megbíznak a tudomány intézményeiben, a szokványos kutatásban, és ami alapvető jelentőségű tudományos eredmény, azt nem is tudják komolyan venni, mert eleve abból indulnak ki, hogy az alapok biztosan jók. A történelem szokta megmutatni, hogy hosszú távon mekkorát tévednek. És még ott van az örök jolly joker: mindig lehet azzal érvelni, hogy az a tudós, aki alapvető átalakítások fontosságát hirdeti, és ezen is munkálkodik, az egyszerűen hülye, hiszen mindennapi tapasztalat, hogy hülyék igenis vannak. Ezzel egyszerűen nem lehet tovább vitatkozni, ez egy intellektuális kivégzés.
És hogy mennyire így van, hogy minden, valamilyen célért megalakult csoport idővel eltávolodik a saját alapjaitól, és szembe is száll vele? Az kiderül Hamvas Béla Társadalmon kívül című esszéjéből is, de biztosan sokan mások is rájöttek. Az egyén, aki jobban hisz a csoport eredeti eszméjében, mint a csoport többi tagja, és megkísérli visszamozdítani a csoportot a saját alapjaira, az rögtön kizáródik, mert a csoport tagjai azt hiszik, hogy érthetetlen és értelmetlen dolgokra fecsérli a tehetségét. Ennek a visszaigazolása is mindenhonnan jön, ha valaki már tudja, hogy mire figyeljen. Most csak egyet mondok: a sámán, aki a legjobban ismeri a társadalom valós történéseit, nem lakik bent a faluban. Ők kivonulnak.
Érdemes kitérni a mai peer-review rendszerre is (ahol egy tudományos munkáról az adott terület szakértői ítélkeznek, név nélkül, ezt azoknak, akik esetleg nem ismernék). A peer-review elnyomja az innovációt, és azt teszi fontossá, ami annyira nem is fontos. Lingen kívül én Szent-Györgyit is a peer-review egyik legkoraibb áldozatának tartom. Miután kiment Amerikába, egy megveszekedett centet nem kapott. Indoklás nélkül mindenki tudta, szavak nélkül is, hogy amit csinálni szeretne, az hülyeség, jobban tenné, ha öregkorára inkább visszavonulna. Persze vitába szállni senki nem tudott vele, mert nem tudtak eleget a témáról, ami szerintem máig újszerű. Nem hiába őrjöngött Szent-Györgyi, amikor Nobel-díjasként egy fogorvos negyed-ötödjére is visszadobta egy kérelmét, indoklás nélkül. Amúgy Szent-Györgyi eleve abból indult ki, hogy ő pályázatot nem ír, mert az megalázó. Próbálná meg ezt ma! De már akkor sem ment neki, csak zárójelben mondom.
A peer-review tök fölösleges. Az elmúlt száz évben megezerszereződött a kutatók száma, de a tudomány teljesítménye mit sem változott, ami a valódi újításokat illeti. Pedig ugyan már mi lenne, ha nem lenne a szentséges peer-review rendszer? A megbízható folyóiratok? Annyi cikket írnak már, hogy alig lehet őket elolvasni, és a színvonaluk is lement, maguk a kutatók is kételkednek már, hogy néhány cikk nem túl megbízható. Ha eltörölnék a peer-review-t, akkor ami rossz, az nemsokára úgyis kihullana, viszont publikálni lehetne azt is, ami méltánytalanul mellőzve van jelenleg. És figyelembe véve azt, hogy az egyes tudományterületek egyre cizelláltabbak és költségigényesebbek lesznek, így aki igazán kontár, az ezekhez a forrásokhoz aligha jut hozzá, így nagyon rossz cikkekből sem születhet sok. Nem igazán értem, hogy mitől félnek annyira. Sokszor az az érzésem, hogy csak a saját ítélőképességük megtornáztatásától félnek. Egyszerűen az lenne a megoldás, hogy aki radikálisabb beállítottságú, azt hagyni kéne, hadd dolgozzon, ha elbukik - mert bukdácsolni biztosan fog - , akkor magára vessen, ha nem, hát annál jobb.
Most röviden arról, hogy szerintem hétköznapi mítoszok és szavakkal talán soha ki nem mondott féligazságok közt sodródunk ide-oda.
Őszintén, mi az azonnali reakció az olyan kijelentésekre, hogy valami alapjaiban rossz lehet? Az, hogy ugyan már! És sok ilyen felvetés tényleg rossz is, de a jók is ilyenek. Csak luxusnak számít venni a fáradtságot, és az igazság után menni. Pedig nem annyira bonyolult, mint ahogy azt el szoktuk hitetni magunkkal. Ami pedig ennél is rosszabb, az az, hogy akaratlanul is előítéletesek vagyunk. De a kedvencem az a "ha igaz lenne, se hinném el" kategória, ha valami átlépi az agyunkban a "boggle thresholdot", akkor az automatikusan nincs. Ilyen példákkal is tele van szórva a történelem. Az ilyeneken szoktunk röhögni, ami nem baj, csak arra nem gondol senki, hogy majd rajtunk is röhögni fognak. De nem hiszem, hogy ezért bárkit is hibáztatni kellene, mert mind ilyenek vagyunk. Lusták, nemtörődömök, és csak akkor vagyunk hajlandóak bármit is feladni az identitásunkból, ha már nagyon muszáj, de inkább még akkor se. Jobb lenne mindenkinek, ha ezt tudnánk :). Én inkább ennek a felismerését, és a beletörődést, a sunyiságot és az ilyenkor szinte kötelező, világfájdalommal teli észosztást tartom bűnnek. Mi szükség van erre? Még annak is elmegy a kedve az egésztől, akinek amúgy lenne.
Nincs olyan történelmi kor, amelyik ne hitte volna magát véglegesnek; és egyes személyekként is többnyire ilyenek vagyunk, túlzottan vágyunk az abszolútumok után, de valahogy az összes ilyen abszolútum elhibázott, mert mind elbukik. Senki nem hiszi, hogy utána még nagy átalakulások jöhetnek, elég csak annyit említeni, hogy Arisztotelész szerint a tudomány már mindent megvalósított, amire képes. Pedig akkor jóformán még nem is volt.
Általában az írók, költők, nagy tudósok, filozófusok szoktak rájönni arra, hogy folyamatosan csúfot űzünk magunkból, ami az igazság keresését illeti. Mindenki holtig meg van győződve, hogy bizonyította az igazát, vagy igazolta az észjárását, de mindig kiderül, hogy valami hibádzott a képben. Mindig van még egy lépés, előre, hátra, vagy egyszerűen csak máshova, ahonnan máshogyan látszanak a dolgok. Nincsenek örök igazságok, ezért egy tudós nem kívánhat magának annál többet, minthogy művész legyen, aki olyat tudott alkotni a sors kegyéből, ami azelőtt még nem volt, és a kibontakoztatása még az utókorra vár. Vagy ha nincs mersze, vagy kedve egy tudósnak a radikális átrendezésre, mert a kreativitás többnyire átrendezést jelent, akkor legyen "mérnök", aki képes valamit folyamatosan jobbá csiszolni. De ne legyen mindenki Besserwisser.
Nem feltétlenül logika és belátás szerint élünk, hanem divatok szerint, ami alól a tudomány sem kivétel.
Érdemes azt is közelebbről szemügyre venni, hogy milyenek is voltak hősök, a tudomány legnagyobbjai, mert nem olyanok, amilyeneknek naivan hihetnénk, és hisszük is őket. Elképesztő az a bánásmód, ami ki szokott járni nekik. Ha már így színt vallok, akkor bevallom, hogy ennek a felismerése szó szerint megváltoztatta az addigi életem. Azóta valahogy jobban el tudom különíteni a beszédet az ugatástól. Pedig az utóbbiból van több, néha magamat is rajtakapom ilyesmin :). Aki kicsit belemerül a hősök életébe, az meglepetések végtelen sorával fogja szembetalálni magát. Ki tudta például, hogy Kopernikusznak csak a hobbija volt a csillagászat, de amúgy kánonjogász volt, és szinte élete végéig rejtegette a művét? Azt a művét, ami annyira zavarosra és olvashatatlanra sikerült, hogy nincsenek benne szilárd, és minden kétséget kizáró állítások. Ki tudta azt, hogy Keplernek egyik régi professzora kerek-perec megmondta, hogy ilyen nézetekkel esélye nincs, hogy egyetemi állást kapjon? Amikor még tartott is órákat, annyira belezavarodott a mondandójába, hogy a következő félévben már nem is járt hozzá senki. Kepler olyan hibákat vétett, amiktől az is felszisszen, aki csak elolvassa. Mégis, a hibái valahogy a végére kiegyenlítették egymást, és jó eredményt kapott, aminek a jelentőségét viszont fel sem ismerte. Többre tartotta a bolygók naptávolságainak platóni testekkel jellemezhető arányait, mint az ellipszispályákat. Nincsenek olyanok, hogy Kepler-törvények, azok több kötetnyi írásban voltak szétszórva, mint ahogy Newton-, vagy Mendel-törvények sincsenek, azok mind utólagosak. Az Ohm-törvényt, bár azt sem hívták még így, el sem hitték, de ma már minden hetedikes tudja (vagy nem), hogy I=U/R. Keplernek megvolt az a tulajdonsága, amit Koestler úgy hív, hogy az alvajárók magabiztossága. Az összes kapufája befele pattant. Gyakorlatilag alkotott egy új világot, amiből később úgy kellett előhúzni a Kepler-törvényeket. Ehhez kellett egy Newton, akinek az életéről szinte alig lehet tudni valamit, holott ő életében már legenda lett, de úgy tűnik, egy akkori életrajzírónak sem volt túl fontos. Galilei a húszas éveiben megsejtette, hogy az arisztotelészi fizika nem jó, de csak titokban cáfolta meg, évtizedekig az arisztotelészit tanította az egyetemen, és ezért lett híres, nem az új tudományáért. Volt, amikor egyenesen meg is cáfolta saját jobb megítélése kedvéért Kopernikuszt, holott ő is abban hitt. Kortársaként Keplert jelentőségét nemhogy nem ismerte fel, de válaszra sem méltatta. Galilei a mechanikában alkotott nagyot, de az egyházzal folytatott vitáit már a csillagászatban vívta, amikben viszont összehordott hetet-havat, olvasni is rossz. Vagy amikor Newton egyik kísérletét nem tudták reprodukálni, és kérdőre vonták a kortársak, akkor azt mondta, hogy majd akkor csináljátok jól, ha azt kapjátok eredménynek, mint amit én. Azt hiszem nem kell ragozni, hogy mit szólnának ehhez ma. Kevesebbért is tudnak verbálisan embert ölni. Ezek mind-mind Koestler Alvajárókjából valók, de vannak még példák bőven. Néhányat még csemegézzünk. Einstein nem kapott a relativitásra Nobel-díjat, mert nem merték odaadni neki érte. Mi van, ha téved alapon. Einsteint nem marasztalta az egyetemen senki, mert lusta volt. Középiskolai tanár lett belőle, majd szabadalmi hivatalnok. Nem volt PhD-je akkor, amikor kidolgozta azt a három forradalmi ötletét, aminek az egyikéért, a fotoeffektusért neki adták a Nobel-díjat. Amiről mellesleg bosszúból egy szót sem ejtett a Nobel-előadásán, mert úgy gondolta, hogy a relativitásért érdemelte volna meg, és vele ne trükközzenek itten. Einstein végig tudta, hogy a relativitással igaza van, mire 20 év munka után véglesen kidolgozta, de Teslának akkor is habzott tőle a szája, amikor már be volt bizonyítva. És azért nem lehet azt mondani, hogy Tesla buta lett volna, biztos volt igazság bőven abban, amit mondott. Nem olyan könnyű egyértelmű döntést hozni tehát, mint ahogy azt hinni szeretnénk. Amúgy Nobel-díja Teslának is lehetne, csak nem ment volna bele, hogy Edisonnal megosztva kapja, azok után, hogy milyen ócska trükkökkel próbálta félresöpörni őt. De kaphatott volna a rádióért is, legalább megosztva, mert inkább ő fedezte fel, mint Marconi. Tesla egy ilyen elfeledett hős. Első évében az egyetemen annyit tanult, hogy az apja attól félt, hogy szó szerint belehal, a tanárai pedig azt sajnálták, hogy nem tudnak hatost adni vizsgán. Viszont a következő évre megunta az egészet, és naphosszat csak kártyázott és biliárdozott. Nem is fejezett be egy egyetemet sem tudtommal, a bukdácsolásai után pedig például két évig árkot ásott. Faraday könyvkötőből lett fizikus úgy, hogy eközben egy darab matematikai levezetést nem végzett. Ez se semmi. Azt mondta, hogy ő látja az erővonalakat. Szerintem manapság egy ilyen után nem kéne másnap reggel dolgozni mennie, legalábbis nem ugyanoda. De az ő korában is azt mondták, hogy "fiatalember, nem gondolja hogy el kellene kicsit merülni az alapvető matematikában, mielőtt a laplace-i fizika óceánjába veti magát?". De azért lássuk be, hogy ez jogos is. Csak túl sokszor a legjogosabb logika is csődöt mond. De most jöjjön egy pár biológus :). Elsőnek egy olyan, aki nem is volt az, bár ha jobban belegondolok, a nagy alakok közül egyik sem volt az. Pasteur vegyészként nyitott új fejezetet a biológiában, amiért néha csak úgy címkézték a vitákban, hogy "az a vegyész". "Ce chimiste". Ő is az elszigeteltségben végzett munkája miatt lett híres, ez az a munka, amit ma minden eszközzel irtanak. Őt volt, ami inspirálja fiatalon, de be kell valljam, elfelejtettem már, hogy pontosan mi is volt ez, a királis szelekcióhoz van köze, de már nem tudom, pontosan hogy is. Az inspirációról még csak annyit, hogy Heisenberg azért lett fizikus, és nem zenész, mert a középiskolás fizikakönyveiben az atomoknak voltak kis fülek és kampók rajzolva, amikkel egymásba akadnak, és úgy gondolta, hogy ami a-tom, vagyis tovább nem vágható szét, annak nem lehet külön füle vagy kampója sem. Zseniális! Amúgy Heisenberg egyik középiskolás barátja egy hegyi túrán lazán kifejtette neki, pusztán filozófiai megfontolásokból, hogy nem csodálná, ha az atomokat kutatva a tudósok diszkrétségre, nem-folytonosságra bukkannának, illetve az atomoknak filozófiai szemszögből nem kell sem tárgyaknak, sem dolgoknak lenniük. Tudtommal ezek be is lettek később igazolva. Ilyen apró inspirációk biztosan ma is akadnak, szóval hiba ezeket elsumákolni, és azt mondani, hogy nincsenek is.
Darwin sem volt biológus, sem akadémiai tudós, otthon gondolkodott jóformán évtizedeken át. Ezt sokszor a házához közeli parkban tette, ahol volt egy nagy kőrakása, amiből mindig egyet darabott arrébbrúgott, ahányszor körbeért a sétával, hogy valahogy lássa, mennyi idő telt el. Arról nem is beszélve, hogy a természetes szelekció ötletét sem valami szakmai cikk hatására fontolta ki, hanem Malthust olvasva állt össze benne a kép. A tipikus kreatív pillanat. A másik nagy figura, Mendel sem volt kutató. Tanár volt, tanári diploma nélkül, és szerzetes. És hogy miért nem volt diplomája? Hát kérem szépen azért, mert megbukott botanikából. Botanikából! Azért, hogy később hosszú évekig borsókkal kísérletezve kidolgozza az öröklődés szabályait, amit szintén csak később neveztek el genetikának. Ha úgy vesszük, Mendel nem volt genetikus. Az egyetemen végigtanult mindent, ami természettudományos, de mégsem kapott diplomát. Írt egy olyan cikket, ami precíz és kristálytiszta, de mégsem volt elég jó senkinek, az akkori legjobb professzoroknak sem. Pedig öröm olvasni, ahogy még az angol fordítás alól is átüt a német precízség. Kitért még arra is, hogy mekkorára törte azokat a botokat, amiket a borsói mellé szúrt karónak, vagy hogy pontosan milyen árnyalatai is voltak a virágoknak. Vagy ahogy megspórolta a fáradtságot magának, amikor a "genotípusokat" (ez is csak későbbi szó) nem AA, Aa és aa-nak írja, mint mi manapság, hanem csak A, Aa és a-nak. Minek a két azonos betű, tiszta pazarlás. Pedig írhatta volna úgy is, ahogy ma írjuk, mert az a furcsa, hogy sokkal több bizonyosság nem volt a cikkében, minthogy az egyedek tulajdonságait kialakító valamikből az ivarsejtekben feleannyi van, és ezek egymástól függetlenül kombinálódhatnak. Engem legalábbis zavarba ejtett, hogy akkor Mendel gyakorlatilag mit is fedezett fel. Hogy ő mit gondolt, azt meg nem nagyon lehet tudni, mert halála után gyújtós lett a jegyzeteiből, a helyiek pedig annyit őriztek meg róla emlékeikben, hogy jó apát volt, csak kicsit bogaras.
Az utolsó nagy hősnek pedig a fiatal Watsont tartom. Ezt azóta gondolom így, mióta másodjára is elolvastam tőle A kettős spirált, szóval érdekes, hogy mennyit változik az ember. Amiket nem nagyon fogtam fel, vagy puszta érdekességnek, esetlegességnek gondoltam elsőre, azok felett szemrebbenés nélkül elsiklottam :). Szóval Watson azért hős, mert azt mondta, hogy őt a madarak és a gének érdeklik, tehát mást nem is fog csinálni. Viszont a gének pont azért olyan érdekesek, mert azt sem tudták még, hogy mik. A sejtmagban van, az biztos, mégpedig a kromoszómákon, tehát vagy fehérje, vagy DNS. Ő megsejtette, hogy a DNS, vagy inkább komolyan vett egy olyan kísérletet, ami másnak nem nagyon akaródzott. Mások a fehérjére szavaztak amúgy, mint örökítőanyagra. A gének megértéséhez viszont az kell, hogy megfejtsék a DNS szerkezetét, Watson neki is állt huszonhárom-négy évesen, és minden mást elhanyagolt, leginkább a biokémiát. A DNS szerkezetének a megfejtése viszont azt jelentette, hogy a minden idők egyik legnagyobb vegyészének tartott Paulingot a saját szakterületén kell legyőzni. És a két nyikhaj, Watson és Crick le is győzte a nagy öreget. Pauling próbálkozásai során egyszer még olyan hibát is vétett, amiért még egy szimpla vizsgán sem örülnének: elfelejtette, hogy a DNS sav. De Watsonék meg azt nem tudták először, hogy vízben a fémionok hidratálódnak, vagy hogy mik is a bázisok képletei, amikkel nap mint nap dolgoznak. Ha kellett valamire, akkor kimásolták a könyvből.
Szóval ez elgondolkodtat, hogy minden hibának neki kell-e esni fölényes pökhendiséggel, és neandervölgyinek titulálni azt, aki elköveti őket.
Az átmenetek ugyanis nem mennek simán soha. Nincs egyenes vonalú fejlődés, csak egyenes szakaszok a szökdécselések közt. A tudomány ókori görög és mai modern szakasz közt egyenesen volt egy ezeréves szünet! Ezer év!
Olyasmi lehet a fejlődés, mintha egy csigalépcsőn néha-néha ugranánk egyet lefelé. Úgy kerülünk a megértés egyre mélyebb szintjeire, ha néha irányt váltva ugrunk egyet, ha az addigi - amúgy remekül végzett - munkában rejlő lehetőségek kezdenek kifulladni, vagy azt mutatják, hogy itt valami nincs rendjén. Minél nagyobb az elfordulás a faltól, annál mélyebb szintre fogunk érkezni, de a földetérés is jobban fog fájni.
De a legfelfoghatatlanabb rész még csak most következik. Megérettünk egy újabb ugrásra. Ez volt nekem az egyetem tanulsága. De még mindig felettébb furcsa. Lehet, hogy ebben tévedek, de azt sem bánom, mert izgalmas volt az idáig vezető út, és olyan dolgokat tudtam meg, amiket másképpen valószínűleg sohasem. Ling elmélete a biológiában egyedülálló, közel sem egyedi eset. Sok minden van, ami feszegeti a megismerés határait, és nem biztos, hogy a jelenlegi keretben megoldhatóak lesznek. A fizika szintén küszködik, nem elég, hogy 100 év elteltével még mindig nem egyesült a relativitás a kvantummechanikával, de a jelenleg uralmon levő (sajnos ez szó szerint értendő) M-elmélet, mely azzal a célkitűzéssel indult, hogy a minden elmélete majd mindent meg tud jósolni, harminc év után sem képes semmit megjósolni, nem tudom, ez az LHC részecskegyorsítóban mennyire fog módosulni, de tény, hogy a 30 évnyi eredménytelenség példátlan stagnálásnak számít. Régen elmélet és kísérleti teszt között nem telt el több 10 évnél. Az is csalóka, hogy a kvantumelméletet a természet minden eddigi legpontosabb leírásának tartják, ami azonban csak egy kis kiegészítéssel igaz. Minden idők legpontosabb és legpontatlanabb leírása egyben. Iszonyatosan pontos a szubatomi világban, de a kozmológiai állandó értékének megjóslásánal mellélő 120 nagyságrenddel. Ami ugye 10 a százhuszadikon, ez akkora szám, hogy még neve sincs. Ez valami egészen döbbenetes. A másik pedig az, hogy miféle elmélet az, aminek van féltucat különböző értelmezése, és nem lehet eldönteni, hogy melyik a jobb? Szerintem értelmezni a Bibliát szokás, bár nem szokásom a vallásosok vérét szívni.
A kvantummechanika felveti a tudat problémáját is, amit viszont máig nem oldottak meg. Mondani sem kell, hogy ennek a biológiába is be kell majd valahogyan gyűrűznie. Viszont a tudat problémájához kapcsolódnak olyan jól dokumentált, de sokszor parapszichológiaként nevetségessé tett jelenségek, amiknek a valósságához szerény megítélésem szerint nem férhet kétség. Az 1850-es évekig visszamenőleg van több ezernyi, talán tízezernyi hiteles dokumentáció, amiket máig nem tudnak cáfolni, és ma is vannak képviselői, ajánlom William Tiller tanulmányait, vagy Victor Zammit könyveit. Fejbevágnak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezeket csak az tagadja, aki még nem ismeri.
Ha a tudat kutatása összeér egyszer a fizikával, és fizika lesz a tudatból, mint ahogy a csillagászat is átalakult egyszer leíró geometriából fizikává, mechanikává, akkor az óriásit fog robbanni. Minden összeomlik, legfőképp a világképünk. És ez talán már itt van a talpunk alatt, csak nem vesszük észre. Ugyanis van egy, a húrelmélettel párhuzamosan fejlődő "minden elmélete", ami tesztelhető (és már beigazolódott!!!) jóslatok tekintetében és magyarázóerőben is klasszisokkal veri az M-elméletet, megalkotója szerint az ő elmélete az akkor még húrelméletnek hívott elmélet továbbfejlesztéséből is elérhető, csak ezt a lépést a mainstream fizikusok egyszerűen nem hozták meg. De mégis, a rivális elmélet az einsteini relativitás úgynevezett energiaproblémájának a megoldási kísérleteként született meg a '70-es évek végén. Eltűnik benne a kvantummechanika összes értelmezése, és jön egy új: geometria lesz belőle. Egy kvantálások nélküli kvantummechanika. Az már csak hab a tortán, hogy a mai fizika belső ellentmondásai is eltűnnek, és a biológia - egyúttal kvantumbiológia - egyenesen az új fizika legizgalmasabb alkalmazási területeivé válnak. Ki lehet további számolni kvantumfizikai tulajdonságokat alapul véve, hogy a Naprendszerünk bolygóinak miért pont akkora a tengely és pályasík közt bezárt szögének a nagysága, amire ugyebár ma semmi válasz nincs, csak az, hogy becsapódások téríthették ki őket. Ki lehet számolni a részecskék egyik családjának a tömegeit p-adikus termodinamikával, vagy lehet ilyen kijelentést is megkockáztatni, hogy a kvantummechanika megközelítőleg a termodinamika komplex négyzetgyöke!
Ez egy tömény őrület!
A képtelenebbnél képtelenebb állítások egyike (teszem hozzá gyorsan, olyan matematika áll mögötte, hogy aki hozzá próbál szólni, az hamar rájön, hogy rengeteget kellene még tanulnia hozzá, hogy megértse) az, hogy a holografikusság miatt, egy egydimenziós pont is magában foglalhatja az univerzum összes kvantumállapotát. Hadd tegyek én is egy igen nagy súlyú pontot ennek az írásnak a végére: Matti Pitkänen és a TGD.

A TGD rövid összefoglalása

A Topologikus Geometrodinamika (disszertáció 1983-ban) és a hozzá kapcsolódó témák már 32 éve jelentik kutatásaim legfőbb területét. A TGD abból a próbálkozásból született, amellyel az általános relativitáselmélet energiaproblémáját akartam megoldani úgy, hogy a fizikai téridőket egy bizonyos 8-dimenziós tér szubmanifoldjainak tekintjük, mely 8-dimenziós tér az M4 Minkowski-tér és egy 4-dimenziós S belső tér szorzata. Ez a belső tér egy CP2 komplex projektív térré fixálódik abból kiindulva, hogy a sztenderd-modell és a klasszikus mértékterek kvantumszámainak geometriai értelmezést adunk. Azonban a TGD-hez úgy is eljuthatunk, ha a húrelmélet általánosításaként annak 1-dimenziós húrjait 3-dimenziós fényszerű felszínekre cseréljük.
Ennek egyik eredménye a többrétegű téridő bevezetése, melynek következménye többek között a topologikus mezőkvantálás és mező- (vagy mágneses) testek megjelenése, aminek Maxwell elméletében nincs értelme. A kvantumelmélet általánosítása tapasztalati megfontolásokból elérhető úgy, hogy bevezetjük a Planck-állandók egész hierarchiáját, ami viszont azt kényszeríti ki, hogy általánosítsuk a beágyazási teret egy könyvszerű szerkezetté, aminek a különböző lapjai makroszkopikus kvantumfázisoknak felelnek meg, és egymáshoz képest sötét anyagként viselkednek. A különböző oldalakon levő részecskéknek nincsenek helyi kölcsönhatási örvényeik, és ez meg is felel annak, amit jelenleg a sötét anyagról tudunk. Részecskék cseréjével a lapok között, és klasszikus mezők közvetítésével létrejöhetnek kölcsönhatások, így elvileg lehetőség van a sötét anyag kimutatására is.
A p-adikus számokról kiderült, hogy sokkal alapvetőbb fontosságúak, mint azt eleinte gondoltam, és elvezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a valós és p-adikus fizika egy összefüggő, egységes egésszé olvasztható össze. Annak a felismerésével, hogy a TGD általánosított számelméletként is felfogható, kiderült, hogy a téridő lebomlik valós és p-adikus tartományokra. Valós értelemben a p-adikus téridősíkok mérete szó szerint végtelen, mivel a távolság másként meghatározott valós, illetve p-adikus értelemben. A p-adikus tartományok egyik lehetséges értelmezése, hogy az akaratlagosság és gondolkodás leképezéseit jelentik – ez lenne Descartes elmeanyaga. A valós és p-adikus fizika egységes egésszé olvasztása kikényszeríti magának a szám fogalmának is az általánosítását, mégpedig úgy, hogy a valós és p-adikus számokat a közös racionális számok mentén összeragasztjuk. A p-adikusság elvezet az elemi részecskék tömegeinek pontos megjósolásához, tehát az elemi részecskék tömegei megmagyarázhatóak lesznek számelméletileg. További jóslat a valós fizika p-adikus törtdimenzióssága, ahova beletartoznak a karakterisztikus hosszútávú korrelációk a lokális káosszal összekapcsolva, illetve az akaratlagosság tükröződése. A TGD sarokköve, a p-adikus mérettartományok elmélete már a kvantum-TGD alapjaiból is levezethetővé vált.
A kvantum-TGD-nek több szála van, melyek egymástól nem függetlenek.
1. A fizika mint a klasszikus világok világának (KVV) geometriája a kvantum-TGD első szála, és ez Einstein geometrizálási programjának az általánosítását jelenti a kvantumfizikára. A KVV szinte bizonyosan egyedi, abból a tényből következően, hogy már a sokkal egyszerűbb hurokterek Kähler-geometriája is csak akkor létezik, ha megvan a lehető legnagyobb szimmetriájuk. Az elmélet hatalmas konformális szimmetriái (általánosítva a húros modellekéit is) nagyrészt a hármasfelszínek fényszerűségéből ered, valamint a beágyazási tér M4 tényezőjének négydimenziós voltából. Ezek eredményeként a TGD véges mérési felbontásban húrelméletszerű elméletté redukálódik. Az ekvivalencia-elv általánosítódik, és az általános koordináta-invariancia a klasszikus fizikát szervesen a kvantumfizika testébe olvasztja abban a holografikus értelemben, miszerint egy adott hármasfelszínhez egy egyedi téridőfelszín rendelődik, mint a Kähler-hatás egy preferált extremal-je. A kvantumállapotok azonosíthatók a klasszikus világok világának klasszikus spinor mezőivel, valamint a Fermi-statisztika általánosítható a KVV-ának gamma-mátrixbeli nem-kommutatív kapcsolataival, mely fermion oszcillátor operátorokkal is kifejezhető.