卐

Benne vagyok a világban, de úgy, hogy a világ a tudatomban van; belőlem származik a világ, de nem a személyemből, tehát fel nem ismerten származik belőlem, át nem élten. És bár a világ önmagában üres, de mégis sokkal többet ad vissza, mint amennyi erőfeszítést beléteszek, mert a személyfeletti én-önmagamból származik, ami sokkal hatalmasabb, mint az átélt személyem, ami a világom kerekét forgatja. A világ önmagamat tárja fel önmagam számára, akár sejtem ezt, akár nem. Minél kevésbé tudom és hiszem ezt, annál inkább kőkemény valóság a világ.

Híres magyar szabadkőművesek

Ady Endre
Batsányi János
Benedek Elek
Csáth Géza
Heltai Jenő
Ignotus
Kassák Lajos
Kazinczy Ferenc
Kosztolányi Dezső
Karinthy Frigyes
Móra Ferenc
Tamási Áron

Devecseri Gábor
Hatvany Lajos
Xantus János

Hajós Alfréd
Kisfaludi Strobl Zsigmond
Benczúr Gyula
Liszt Ferenc
Schöpflin Aladár

Bánki Donát
Zipernowsky Károly

Gundel János
Zwack Ákos
Zsolnay Vilmos

Festetich György
Széchényi Ferenc

Andrássy Gyula
Frankel Leó
Friedrich István
Jászi Oszkár
Klapka György
Kossuth Lajos
Martinovics Ignác
Rákosi Mátyás
Türr István
Podmaniczky Frigyes

.

Olyan most a világ, hogy a magasabb tudást el kell hallgatni, hogy ne nézzenek gyengeelméjűnek. Az ősi magasabb tudás nem kiveszett, ami pedig a modernkor visszásságai miatt jelent meg, nem rejtőzködik, hanem mindkettő saját paródiájaként van jelen a köztudatban.

Nyilvánosságra hozni nem lehet, hiszen mindenki tud róla, magasabbrendűségét bizonyítani felesleges, hiszen alacsonyabbrendű volta bárminél köztudomású. Bizonyíték nem számít, ha a bizonyított jelenség a kondicionált elme számára jelenleg nem érthető. Bizonyítéknak a nézőpont számít, illetve annak hihetősége és támogatottsága a világban, és nem az átélt bizonyosság. A hit természetesen alávaló, hiszen az elhívést értik rajta, amit maguk is gyakorolnak. A több tagadásának alapja mindig a kevesebb, és nem fordítva. Az arrogancia törődésként tűnik fel, ami megvédi a tökfejűeket saját vesztüktől.
Az elme kondicionáltsága tűnik a legnagyobb szabadságnak, és a reflexszerű válasz gondolkozásnak. A szellemtelen gondolatiság számít szellemiségnek, a szétesés megismerésnek, a homogenizálás szintézisnek, a tagadás tudásnak. Az önelvesztés haladás és érdem, mert az igazságra irányul, az önmagam megtalálásának útjára lépés viszont szentimentalizmus, és szigorúan véve nem is igaz, mert végső soron nem is vagyok, csak úgy tűnök. 

Miért hülyeség a szilveszter és január elseje?

Azért is, mert az újév így rögtön egy Katzenjammer másnappal kezdődik, de főleg azért, mert ez is egy értelmét vesztett, szellemiségtől eltávolodott, kiüresedett szokás. Mi értelme van a tél közepén kezdeni az évet, a leghidegebb hónap elején, 10 nappal a napforduló után, vagy egy héttel karácsony után? Ott pusztán a naptárnak van vége, az évnek nincs.
A józan ész is azt diktálná, hogy az újév kezdete március 21, a tavaszpont. És ez így is volt eredetileg, az első római naptár első hónapja március volt, Mársz kitörő, kezdeti erejének hónapja, a második Aprilis - aperire, aprire, abrir, ouvrir - vagyis a kinyílás hónapja, aztán Maius, Maia istennő, a gondoskodás hónapja, Junius, Iuno, a főistennő hónapja, majd jöttek a számmal jelölt hónapok, és így valóban a hetedik volt szeptem-ber, nyolcadik októ-ber, kilencedik novem-ber és tizedik decem-ber. A téli napok nem tartoztak szorosan az évhez, mert a befeléfordulás időszakát jelképezték. Tehát január az év végének eleje, Janusnak, az "ajtók, kapuk", visszatekintések, beavatások istenének hónapja. Február pedig a februum, a megtisztulás időszaka, ezért is volt a legrövidebb hónap, utolsóként a tavasz kezdete előtt.

Szinte már nem is meglepő, hogy az ehhez hasonló szellemközeli állapotokat mindig azok az események rúgják fel rútul, amelyeket a leginkább illik tisztelni, ebben az esetben a Julián-naptár és a Gergely-naptár bevezetése. Először Caesar tette meg január elsejét az év kezdetének, ezt a középkori Európában eltörölték, és karácsonykor, december 25-én, március 1-én, vagy húsvétkor, március 25-én tartották, majd jött a Gergely-naptár, és bebetonozta január elsejét az év elejére.
Annyi engedményt persze lehet tenni, hogy ezek a naptárreformok pontosították az egyre kaotizálódó időszámítást, de ez is egy általános jelenség, hogy a pontosítás a belső koherencia lemészárlásán keresztül történik meg, pedig ennek egyáltalán nem kellene így lennie.

Ha a hónapok kezdetei el lennének mozdítva a napfordulóknak és napéjegyenlőségeknek megfelelően, tehát március 1. március 21-én kezdődne, és így tovább, mint ahogy a perzsák ezt mind a mai napig teszik, még értelmesebb volna, és lefedné az asztrológiai naptárat. Az én születésnapom például november 30-ból, tehát 11/30-ból 9/30, vagyis valóban novem-ber lenne, korrigálva pedig november 8, azaz 9. hó 8, a Nyilas havának nyolcadik napja. Asztrológiailag a Nyilas 7. foka vagyok, a perzsa naptár szerint pedig Aazár - a Tűz - havának 9. napja volna.

Az ember saját újéve viszont a születésnapján kezdődik, mert jelentős mértékben ez a tökéletes Nap-Nap együtállás - a születés és a születésnap időpontjait tekintve - rejti magában az ember következő évének tervét és témáit. Az épp aktuális asztrológiai időjárásra is az fog leginkább rezonálni, akinek közel a születésnapja. Így a betöltött év helyett a megkezdett évet volna ésszerűbb ünnepelni, tehát +1-et a mostani szokáshoz képest. Születésnapkor egyszerre lehetne visszatekinteni a lezárt évre, és örülni az újnak.
Az ikszek számolása feletti diszkrét kesergés helyett pedig mérhetnénk az időt hétévekben is, az sokkal jobban meghatároz minket, mint az évtizedek. A 7, 14, 21, 28, 35, 42 éves kor sokkal inkább korszakhatár, mint, a 10, 20, 30, 40, 50, 60, 70, 80, 90, 100. Azért írtam így végig, mert ezek az időpontok is sokat rejtenek magukban, de azért, mert többnyire egybeesnek 7-es ciklusokkal.
Különösen nagy ünnep pedig a 4x7 év, a teljes Szaturnusz-ciklus lehetne, mert ezek a legtranszformatívabbak, és sok nem is adatik meg belőlük, legfeljebb 3, de inkább 2, 28-29 és 56-58 éves korban.