A vízválasztó

Az a különbség okos és bölcs között, hogy az okos sokkal többet beszél annál, mint amennyit tud. Szeret vitatkozni, de egyik vitából sem tanul semmit, mert erre nem nagyon ér rá; türelmetlen, és csak az egójának akar hízelegni. Ezért is szeret annyira nyerni. Bármi áron bebizonyít mindent, de nem magyaráz semmit, ha valamit mégis, akkor többnyire azt, hogy valami miért rossz. Nem is csoda, hogy a vitáknak többnyire semmi konklúziója nincs. Nem ez a cél; a vita célját akkor találja meg az ember, ha leás a legmélyére, le egészen addig, ahonnan már nincs lejjebb, és ilyenkor rájön, hogy nincs is ott semmi. Egy igazi ereszd-el-a-hajam vitát nem táplál semmi más, mint a kendőzetlen önzés, a beszélni és nyerni akarás. Mint egyfajta intellektuális birkózás, aminek mindvégig az a célja, hogy az egyik felforrósodott, izzadt és büdös csupasz test a másik fölé kerüljön. Ez a játék értelme, de magának a felülkerekedésnek már semmi értelme nincs, csak saját maga. Mindez nem is szül mást a vitában, mint felületességet és álcázatlan ostobaságot.
A bölcs viszont nem akar nyerni, csak mondani valamit. Nem akar bizonygatni semmit, de nem azért, mert nem tudna, hanem mert megszenvedett már azért, hogy tudja, mennyire reménytelen az egész. Tudja, hogy minden bizonyítás csak akkor bizonyítás, ha átjutott a másik egójának betonfalán, holott épp ugyanolyan volt azelőtt is, mielőtt átjutott a betonfalon. De mégsem volt jó a másiknak, és ez ellen nincs mit tenni. Jól tudja, hogy mindenki csak a saját betonfalát verheti szép lassan szét, belülről. Kívülről nem túl tanácsos ebbe besegíteni, mert az ilyen betolakodókra bizony figyelmeztetés nélkül lőnek. A túlélőkre pedig újból lőnek.
Épp ezért a bölcs inkább hallgat, ha teheti, addig is ráér mindenre figyelni. Nem beszél sokat, csak néha mond valamit, ami odavág. Nyersen és megbánás nélkül.