Úton-útfélen találkozhat az ember a keresztre feszített Jézus kőszobraival, kiváltképp a kis falvak útjain és útszélein. Ott amúgyis olyan a hangulat, mintha megállt volna az idő, és ez azt súgná az ember fülébe, hogy itt már bizony régóta minden így van, jóval azelőtt is így volt, minthogy te idejöttél. És valahogy Jézus szobra is ezt súgja, de ez az üzenet már az egész földi világra vonatkozik. Mintha azok a titkos erők állították volna ezeket a szobrokat, akik látatlanban az egész világot átszövik és uralják, de inkább pusztítják, szép lassan és szinte észrevétlenül. Ez a gonosz egyik legnagyobb találmánya, aminek mindig bedőlünk. Mintha ezért lenne ott Jézus halottan, lebillent fejjel. Kinyilatkoztatás ez, hogy lám ez lesz azokkal, akik újat húznak a gonosszal. Megöletnek és megaláztatnak azok, akik azt tanítják, hogy szeressétek és szolgáljátok egymást. A keresztre feszítés nem szenvedés a mi bűneinkért, hanem a megaláztatás csúcsa. Meztelenül felszögelnek egy fára, töviskoronával megtesznek csúf-királynak, és hagynak meghalni kimerülten, csapzottan, véresen.
Aztán az orrod elé dugják a halott Jézust úton-útfélen, hogy no lám, máig is ez vár a hozzá hasonlóakra. Félreérthetetlen kinyilatkoztatás ez, mint egy várfokra tűzött zászló. Ez a Föld a mienk.
Nem élünk mi normális világban, még akkor sem, ha ezt nem sokan hajlandók belátni. Egy normális világban Jézusnak nem ilyen szobrai lennének. Miért is akarna mindenki élete utolsó pár percére emlékezni ahelyett, mint ami életében volt? Tanító, mégpedig az egyik legnagyobb spirituális tanító. Egy normális világban Jézus szobra a saját lábán állna. Állna, hosszú ruhában, maga elé nézve, és nem lenne különbség a kőarc, és annak az arcnak a kifejezése közt, amit képzelünk neki. Ugyanis pontosan ez a feltétel nélküli szeretet értelme és kifejeződése, ez a hűvös távolságtartás. Egy hűvösnek tűnő szeretet, mely azonban minden felé egyformán árad, mint a fény, és a legtöbbet az kapja belőle, aki a közelében van. De Jézus nem megy sehova, mindenkinek magának kell úgy döntenie, hogy felkeresi; ezért is felesleges mindekihez odamennie. Nyugodtan állhatna ott szoborként, már úgyis mindenki ismeri a nevét és odamehetne hozzá.
Az sem véletlen, hogy Jézus semmilyen képen sem mosolyog, annyira biztosan nem, hogy a fogai is látsszanak. Nem borul ő senkinek a nyakába, mi több, még a saját anyját is megtagadta. Mert nincsen neki se anyja, se testvére, csak Atyja, és azok a testvérei, akik követik őt Atyja szolgálatában, ami nem jelent mást, mint egymás szolgálatát.
Ez az igazi feltétel nélküli szeretet, ami sugározhatna szobrainak arcáról, ha egy normális világban élnénk. Olyan szobrok arcairól, amik ugyanolyan magasak, mint az ember, akiről mintázták őket. Ebben az egy mozzanatban is kifejeződik az egész világ, miszerint a régi korok nagyjairól hárommétéres szobrok készülnek, vagy eleve állványra teszik őket, hogy senki ne mehessen közel hozzájuk. Nem mintha olyan sokan akarnának. Pontosan így van ez, hogy nem is érdekelnek már minket a régi idők nagyjai, akikre illik büszkének lenni, legalább egy kicsit. Csak elsétálunk mellettük nap mint nap, de nem tudunk róluk semmit, többnyire ezt a semmit is rosszul.
Egy normális világban embernagyságú szobrok lennének talppal a földre állítva, hogy legalább az a szemükbe nézhessen, aki érti, hogy miért élnek itt tovább szoborként!
Aztán az orrod elé dugják a halott Jézust úton-útfélen, hogy no lám, máig is ez vár a hozzá hasonlóakra. Félreérthetetlen kinyilatkoztatás ez, mint egy várfokra tűzött zászló. Ez a Föld a mienk.
Nem élünk mi normális világban, még akkor sem, ha ezt nem sokan hajlandók belátni. Egy normális világban Jézusnak nem ilyen szobrai lennének. Miért is akarna mindenki élete utolsó pár percére emlékezni ahelyett, mint ami életében volt? Tanító, mégpedig az egyik legnagyobb spirituális tanító. Egy normális világban Jézus szobra a saját lábán állna. Állna, hosszú ruhában, maga elé nézve, és nem lenne különbség a kőarc, és annak az arcnak a kifejezése közt, amit képzelünk neki. Ugyanis pontosan ez a feltétel nélküli szeretet értelme és kifejeződése, ez a hűvös távolságtartás. Egy hűvösnek tűnő szeretet, mely azonban minden felé egyformán árad, mint a fény, és a legtöbbet az kapja belőle, aki a közelében van. De Jézus nem megy sehova, mindenkinek magának kell úgy döntenie, hogy felkeresi; ezért is felesleges mindekihez odamennie. Nyugodtan állhatna ott szoborként, már úgyis mindenki ismeri a nevét és odamehetne hozzá.
Az sem véletlen, hogy Jézus semmilyen képen sem mosolyog, annyira biztosan nem, hogy a fogai is látsszanak. Nem borul ő senkinek a nyakába, mi több, még a saját anyját is megtagadta. Mert nincsen neki se anyja, se testvére, csak Atyja, és azok a testvérei, akik követik őt Atyja szolgálatában, ami nem jelent mást, mint egymás szolgálatát.
Ez az igazi feltétel nélküli szeretet, ami sugározhatna szobrainak arcáról, ha egy normális világban élnénk. Olyan szobrok arcairól, amik ugyanolyan magasak, mint az ember, akiről mintázták őket. Ebben az egy mozzanatban is kifejeződik az egész világ, miszerint a régi korok nagyjairól hárommétéres szobrok készülnek, vagy eleve állványra teszik őket, hogy senki ne mehessen közel hozzájuk. Nem mintha olyan sokan akarnának. Pontosan így van ez, hogy nem is érdekelnek már minket a régi idők nagyjai, akikre illik büszkének lenni, legalább egy kicsit. Csak elsétálunk mellettük nap mint nap, de nem tudunk róluk semmit, többnyire ezt a semmit is rosszul.
Egy normális világban embernagyságú szobrok lennének talppal a földre állítva, hogy legalább az a szemükbe nézhessen, aki érti, hogy miért élnek itt tovább szoborként!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése